Gárdonyi Géza, (Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) magyar író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. Versei és prózai munkái okán egyaránt a 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.
(Forrás: Wikipédia)
Legszebb versei:
Tartalom:
A hóvirág
A misén ott volt Ida is,
a szép halvány jegyzőleány,
s álmodozó éjszemével
édesdeden nézett reám.
Körültünk az ének zengett,
s beáradt a tavaszi fény.
Az orvos hozzám hajolt és szólt:
“Egy évig sem él ez a szegény.”
Az erdőn át hazakisértem.
Oly halvány volt, olyan fehér,
mint a gyönge kis hóvirág,
mely nyarat, őszt soha nem ér.
És vidám volt, és oly boldog,
mint maga a szép kikelet,
mely friss lombok koszorúit
Bontogatta fejünk felett.
Az erdei fülemile
a bokrok közt dalolgatott.
– Álljunk meg, szólt. És a szemén
egy harmatcsepp, könny csillogott.
– Kis Ida, mért sír? mondja csak!
– Egy mese jut az eszembe,
egy mese, – szólt mosolyogva –
hogy a madár leány lelke.
Az útfélen vadrózsa nyílt.
Szólt: – Hajamba tűzök egyet.
És két bimbót leszakított,
s kalapomhoz tűzött egyet.
És mikor elváltam tőle,
megszorította a kezem.
Utána néztem hosszasan,
s nem láttam többé sohasem.
Aludjál, aludjál
Aludjál, aludjál,
Angyallal álmodjál!
Elindult az angyal
Egy fényes csillaggal,
Egy fényes csillaggal,
Egy csengő csengővel,
Asztalra rakható
Szép arany erdővel.
Szép arany erdőben
Kis ezüst házikó,
Házikó közepén
A tündér Anikó.
Anikó szobája
Tele van virággal,
Virággal, madárral,
Cicával, babával.
A virág kinyílik,
A madár danolgat,
Cica a babával
Föl-alá táncolgat.
Ha szemed lehunyod
Sokáig-sokáig:
Meglátod Anikót,
Ő is hogy bokázik.
Tied lesz a kis ház
Az arany erdővel
A fényes csillaggal,
A csengő csengővel.
A szív
Olyan a szív, mint a labda:
a játszó sors dobja-kapja.
Mennél inkább ütik-verik,
annál feljebb emelkedik.
A zugligetben
Pünkösd napján a ligetben
víg emberek sokadoznak:
zöldellő fák árnyékában
heverésznek, játszadoznak.
És az úton pár a párral
feltűnik meg elvegyül.
Pünkösd napján a ligetben
csak én járok egyedül.
Lombok közt a vadgalamb is
párja mellől néz reám.
Lenn a völgyben virágot szed
a legény meg a leány.
Lépést jön egy úri hintó,
benne ifjú házasok.
A nő – fehér rózsabimbó –
a férje mosolyog.
Este van már. Fenn az égen
ragyognak a csillagok.
Egy elkésett szerelmes pár
a fasorban andalog.
Erdőn, mezőn a bogár mind
boldogságról hegedül.
Pünkösd napján csak én megyek
hazafelé egyedül.
Április végén
A nap letette arany-koronáját,
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdős Mátra kéklő közepén.
A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre, fára.
S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Est-csillag áll.
Az tartja az ég barna fátyolát,
a földnek éji árnyéksátorát.
Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?
A kályha mellett róla álmodunk,
pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.
De nem, én mostan mégsem álmodom:
ibolya van a kerti asztalon:
enyhe az est: illatos a virág:
virágzó fák közt kél a holdvilág.
A földön az éj sötét fátyola,
s a fák az éjben mind fehérlenek:
ruhájuk talpig csipke-pongyola,
s a csipkék közt ezer gyémánt remeg.
Fehér erdőn fehérlő holdvilág,
fehéren égő örök csillagok,
mi szép vagy te, fehér álomvilág!
Öledben én is csak árnyék vagyok.
Bölcsesség a hullámokon
Egy vén révésznek ócska csónakán
ült hat tudós. És azt beszélgeték,
hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!
A csónak roppant. Szólt a vén:
– No lám!…Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
– Jaj Istenem! – kiáltott mind a hat.
Feljöttek már
Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.
Óh be szép is nyári éjen
a sok csillag fenn az égen.
Hajtsd vállamra a fejedet:
így nézzük a fényes eget.
A faluban csöndesség van.
Fénybogár ég a bokorban.
Oly édesen sóhajtottál –
Kis galambom, mit gondoltál?
Fel nagy örömre!
Fel nagy örömre! ma született,
Aki után a föld epedett.
Mária karján égi a fény,
Isteni Kisded Szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd csak örömmel Istenedet.
Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt.
Csak ez a szalma, koldusi hely,
Rá meleget a marha lehel.
Egyszerű pásztor, térdeden állj!
Mert ez az égi s földi király.
Glória zeng Betlehem mezején,
Éjet elűzi mennyei fény;
Angyali rendek hirdetik őt,
Az egyedül szent Üdvözítőt.
Egyszerű pásztor, arcra borulj,
Lélekben éledj és megújulj!
Fiamnak
Mint a magasban lengő sasmadár,
úgy kóvályog fölöttünk a halál:
hol itt, hol ott egy lelket elragad.
Csupán a test marad.
Ha engem látsz majd némán, hidegen,
és szólítasz és nem nyitom szemem,
az égre nézz: én immár arra lengek.
Csupán a testem az, mit eltemettek.
Elhagylak. De ha sírva szólsz nekem,
leszállok hozzád édes gyermekem,
s mint éji szellő a virágokat,
megcsókolom harmatos arcodat.
S ha majd te is testet vetkezed,
a végső órán melletted leszek,
s míg a harang kong gyászos fájdalommal,
én átölelve viszlek fel magammal!
Harmonika
Ó, talán ez igaz sem volt,
ezt csupán csak álmodtam:
nyári estén, csöndes estén
ablakánál állottam.
Fenn az égen csillagezrek,
lenn a földön lágy homály:
valahol a faluvégen
harmonika muzsikál.
Valamelyik parasztlánynak
tiszteleg a Gál fia.
Együgyű kis hangszer biz ez:
csizmadia-muzsika.
S mégis, íme álmodozva
hallgatjuk a muzsikát.
Van abban, van, valami bús,
édes-kedves mélaság,
amihez csak nyári éj kell,
csönd, homály és csillagok,
s egy könyöklő szőke leány,
kinek szeme ránk ragyog.
Egyre messzebb, egyre halkabb
már a mélabús zene:
belévegyül lassankint az
ákáclombok halk nesze.
Aztán újra méla csönd van…
Kél a hold a fák mögött…
Vilma súgja: – Holnap este.
És én súgom: – Eljövök.
Mikor a gyermek…
Mikor a gyermek gőgicsél,
az Isten-tudja, mit beszél!
Csak mosolyog és integet…
Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?
S mint virággal az esti szél,
az anyja vissza úgy beszél,
oly lágyan és oly édesen…
De őt sem érti senkisem.
Hogy mit beszélnek oly sokat,
apának tudni nem szabad:
Az égi nyelv ez. Mély titok.
Nem értik, csak az angyalok.
Ültünk együtt
Ültünk együtt a kertben csendesen,
s egymásra néztünk szerelmesen.
Ő hallgatott, és én is hallgattam.
Kezemben a kezét simogattam.
– Én szép virágom, Rózsakoszorúm!
mért néz reám ily édes-szomorún?
Nem felelt, csak elmosolyodott.
Az Isten tudja, min gondolkodott.