Ma van a szülinapom – február 24-én – kattints!

Fény s árny vagyok; törékeny
pillangó, rusnya féreg,
bukott angyal, ki nyugtot
e földön nem remélhet,
démon, kit szánya vonna
a messzibe, csapongva
az égi kék felé.

Ezért tűnődve olykor
hallom keserű szóit:
kínjába gémberedve
az angyal átkozódik,
s szelíd imát rebegnek
a bús számkivetettek:
az Úrhoz térni meg.

Ezért nyűgöz le engem
két dal, kétféle mámor,
ezért marcangol engem
két szál virág, ha lángol,
ezért derül mosolygás,
fut arcomon komor ránc,
szívem ezért dobog.

Így lejt kavargó táncot
szűz gondolat eszemben:
szelíd és rózsaszínű,
vagy fekete, kegyetlen;
hessenteni unalmam
a lelkesítő dalban
a ritmust váltom én.

Mindenható a szellem,
Mi mégis gyönge bábok.
bomlott vegyész, ki egyszer
„homunculus”-ra vágyott,
tűzzel sarat vegyítve,
rossz kedvét felderítve
teremtett meg az Úr.

Csapott nedves göröngyre,
mi szabadulni nem hágy,
egekből néz, kacagja
ez őrült handabandát,
s ha elege lesz egyszer,
ha kedve nem derül fel,
akkor majd széttapos.

S mi hitre éhezetten,
s egyéb kegyes csalásra
az évek olvasóját
morzsoljuk egyre-másra,
keserű fény ragyog föl
minden szemén a könnytől,
keserű fájdalom.

Démon, szabad ha volnék,
kit gúzsba semmi nem köt,
a lelkemen reménység
ébredne, sugarak közt.
Bús arcomat bevonva
fenn boldogan ragyogna
paradicsomi nap.

Ábránd – szitakötő, te,
csókot virágra ejtő,
ábránd – mókus, fenyőfán,
csúcson vígan szökellő,
ábránd – te játszi lányka,
a szív húrját cibálva,
cselt szősz és elmulatsz,

jössz még és megnevettetsz
a legborúsabb órán,
a lelkem dalba hívod
és táncba fenn forogván,
bögölynek repülése,
csábítasz cselvetésre,
jókedvre engem is.

És álmodom a versről,
mit nem köt, csak az égi,
mi légies, a forma,
a ritmus nem vezérli,
nem tölti el, csak Eszmény,
és szárnyat ad – követném
s repülni nem tudok.

Aztán az eltaszított
angyal bennem feléled,
rémülten minden álmon,
mi szent volt, szerteszéled,
és új sugár világol,
az elragadtatástól
meg nem moccanhatok.

Látom Circét vonulni,
amint álomba hullok,
szarvas, párduc nyomában
megbabonázva kullog;
bejárhatatlan égbolt,
csodáltatlak, elég volt,
méreg táplál csupán.

És álmodom a versről,
gonosz tűzzel mi éget,
alantas látomással
fedi a régi képet,
és ajkamon a vad dal
feltör, harsány szavakkal
káromkodás fakad.

Ily ostoba az élet!
a szívünk rabul ejti,
oly lomha mint a század
és mégis néha percnyi,
hol felröpít a mennybe,
hol a pokolba ránt le,
dobálni nem szűnik.

Mint izgalomra éhes
tömeg fölött pojáca,
ha feszülő kötélre
fölénnyel lép a lába,
egyensúlyunkra lesve
erényt és bűnt keresve
követjük álmaink.

Fordította: Takács Zsuzsa