Ma van a szülinapom – május 21-én – kattints!

Egy Heroi/Komikus költemény

Nolueram, Belinda, tuns violare capillos,
Sed iuvat, hoc precibus me tribuisse tuis.
[Martialis]

Első ének

Egy csöpp enyelgés — kész a szörnyű vád;
Egy semmiség: s már dúlnak vad csaták —
Ezt zengem én: Carylom, ó, neked
(Kegyes Belinda, ezt megértheted).
Tárgyam csekély bár, majd övez babér,
Ha Múzsa ihlet és Caryl dicsér.
Regéld el, égi nő, miként lehet:
A gáláns lord szép hölgyet sérthetett?
S ó, mondd el annak furcsa indokát:
A hölgy egy lordot nem tűrhet tovább!
Gyöngéd kebelben él ily zord harag? –
Nagy célra törnöm – vakmerőn – szabad?

A nap beleskel hószín függönyön,
Egy szempár nyílik: tűzőbb fényözön;
Az ölebecskék most élednek ím,
És ébrednek, kiket szerelmi kin
Nem hagy aludni – most van délidő:
Parketten csetten a komótcipő,
Háromszor illetik a csengettyűt,
Ezüstös hangú óra nyelve üt.
Belinda szunnyad pelyhes vánkosán,
Őr-sylphje tette: nem ébredt korán.
A déli álmot ő idézte meg:
Lebegjen ott a csöndes ágy felett.
A sylph, ki gyöngyebb, mint legszebb ficsúr,
(Belinda még álmában is pirul)
Úgy tetszik: hősnőm füléhez hajol,
S bájló mosollyal halk-susogva szól:

„Kit óva félt, te legszebb földi lény,
Ezernyi léglakó, s hordoz szívén,
Ha él még benned gyermek-képzelem,
És vélted látni néha éjjelen
Mindazt, mit dajka-pap regélgetett:
A holdnak árnyán szép tündéreket,
Ezüst láncuk, körtáncuk zöld gyepen,
Vagy angyalokkal pajtás szűzeken
Aranypártát s koszorut fényeset
(Virágival a menny ékeskedett!) –
Halld szózatom s szívleld meg, óh, te kincs:
Ne hitvány, múló dolgokra tekints!
Tudós-gőgnek nem nyílik sok titok,
Csak gyermekek értik meg s bakfisok;
Kétkedjék csak a sok elménc pimasz,
Ki jós ártatlan, benne mind hisz az.
Körötted számtalan szellem lebeg:
Az égi-légi könnyű hadsereg.
Nem látni bár, mindég repes-röpül,
Ott leng szelencéd, gyűrűid körül.
Légi kíséreted fényes, dicső
Mi ahhoz apród és hintóvivő?
Tudd meg: tevéled szépségben rokon
Hölgyek testében éltünk egykoron;
Lehántva lágyan földi alakunk
Most a légtenger hullámira lakunk.
Hidd el: midőn a nő végsőt lehel,
Hiúsága még nem enyészik el,
Csupán a hívságok nézője lesz,
S bár nem játszik tovább: kártyákba les.
Aranyhintó és ombre – száz halál
Hiába; a hölgy benne kéjt talál.
Mert halld: a büszke szép ha véghez ér,
A négy elembe lelke visszatér:
A szenvedélyest tűz fogadja be,
Szalamandrává lesz, mi lényege.
A vízbe száll a gyöngéd léte át,
Nimfákkal szürcsöl tengeri teát,

Az álszent gnómként földbe süllyed el,
S fel-felbukkanva bút hint, bajt kever.
A kis kacér mint sylph bont szárnyakat,
Csapongva száll a tágas ég alatt.

Tudd meg tovább: ki szűzi-tiszta szép,
Azt sylph ölelgeti, nem férfinép:
Szellem nem tűr hitvány törvényeket,
Kényére válthat formát és nemet.
A tiszta lány mellett védőn ki áll,
Míg tart a gálaest, a maszkabál,
Az álbaráttól hogy-mint menekül,
Mi óvja szemtelen kéjenc elül,
Tüzes pillantástól, míg fenn a nap,
A suttogástól sötét éj alatt,
Ha édes vágyra gyújt a lágy zene,
A csábos alkalom, a tánc heve?
Őrsylphje csak – tudja, ki égben él,
s a férfi mégis erényről beszél.

Akadnak hölgyek, arcukra hiúk
– Gnóm-ölelés nekik bőven kijut –,

Felfújják képük, dúl bennük a gőg,
Elűzhetvén a sóvár széptevőt,
Üres fejükben kéjjel zúg a vér
Csak főrend, gróf (kit csatlóshad kísér),
Csillag, érdemkereszt legyen jelen,
S fülükbe csengjen: »fényes hercegem!«
A nő-erény ezért korán fajul,
Pirulni már a gyermekarc tanul,
Süldőcske még, de kacsintáshoz ért,
S a csöpp szív már repes a dandykért.

Ha nőt ki-ki tilosba járni lát,
Azt sylph vezérli útvesztőkön át,
Bűvös körökben ő terelgeti,
A régi bűnt új bűnnel űzve ki.
A lány biztos zsákmánya férfinak,
Ha nem ez estély: ama bál miatt.
Van szűz, kit Florio hőn ostromol,
S nem lágyul el, keblére nem omol,
Hacsak a gyöngéd Damon már elébb
Nem simogatta két kicsiny kezét?

Bárhonnét indul, mind odatalál
Szívük, e mozgó csecsebecsetár,
Ahol paróka parókát kihív,
Kardbojt a kardbojt ellenébe vív,
Ahol a ficsúr ficsúrral összetűz,
És úrihintó hintót űzve űz.
Mily léhaság! – így mondja a világ:
Vakság! A sylphek műve, semmi más.

Védelmeződ, közülök érkezem
Én, fürge szellem – Ariel nevem.
Csapázva földünk kristály légkörét,
Őrcsillagodnak láttam tűkörét:
Ott írva áll iszonytató veszély,
Mely téged naplement előtt elér.
Nem tudni még, mi lesz ez, hol s minő,
Halld hát szavam: vigyázz, te szűzi nő!
Hű őriződ, ím ennyit mondhatok –
Kivált a férfinéptől óvakodj!”

Így szólt. – Alomból, véli, ennyi sok,
S úrnőjét nyelvivel felkölti Shock.

Akkor, Belindám – mondják, így esett –
Szerelmetes levélre nyílt szemed;
Olvasva szenvedélyt, sebet, halált,
A látomás szivedből messze szállt.

S lehullt a tükrös asztal fátyola,
Bűv-rendben tégelyek ezüst sora.
Fehér lepelben állt a nimfa ott,
Kozmetikus erőknek áldozott.
Mit tükre visszaver, mennybéli kép,
Imádja, nézi bókolván a szép;
Az oltárnál alsóbb papnő remeg,
A gőg szent rítusát most kezdve meg.
Mi drágaságról pattan zár le itt!
A föld kínálja gazdag kincseit;
Értőn kutat papnői kéz, s talál:
Az istennő mind csillogóbbra vál.
Izzó ind ékkövet rejt e doboz,
A másikból Arabföld illatoz.

Dús hajba rőt s hószín fésű merül:
A teknőc s elefánt itt egyesül.
A tűk sora: szikrázó dísz-szakasz,
Puff, púder, biblia, levél, tapasz,
Kezet fölébük Szépség áldva tár,
S Belinda termetén mind több a báj,
Felcsillan mosolya, sok kelleme,
Sebzőbb villámokat szór két szeme,
Rózsás teintje ölt tündéri színt,
Élednek arca szép csodái mind.
Hősnőm köré gyűl buzgó sylphi had,
Ez gyűrüzi haját, fésüli az,

Selymet redőz ez, az kelmét simít s
Bettyt nem en-müvéért éri dics.