Ma van a szülinapom – március 27-én – kattints!

Alfred de Vigny: Mózes

Megnyújtotta a nap, sátrak hegyét surolva,
a ferde ragyogást, amely a láng utolja,
a sávos aranyat, mely a légben marad,
míg homokággyal őt várja a sivatag.
A táj átöltözött bíborba és aranyba.
Kopár Nébó hegye kaptatóján haladva,
az Isten embere, Mózes megáll, s szeme
a tágas láthatárt gőg nélkül járja be.
Fászgát látja elébb s temérdek fügefáját;
majd túl a hegysoron, hol pillantása átlát,
ott fekszik Gileád, Manassé, Efraim,
jobb kéz felől, a föld termékeny síkjain;
délre Juda, a nagy, a meddő, mely nyugatra
az alvó tengerig homokját elszalasztja;
messzebb egy völgy ölén, mit az est elfakít,
olajfa-párta közt ott látja Naftalit;
pompázó és nyugodt virágmezőre téve
a pálmák városa: Jerikó néz szemébe;
a mint indás fergeteg, Fogor mezőin át
Szegorig nyúlnak el a pisztáciafák.
Látja: ez Kánaán, ígéret földje tája,
s nem szabad, tudja jól, hogy sírját ott találja.
Látja; népe fölé terjeszti nagy kezét,
aztán a csúcs iránt vivő ösvényre lép.

Moáb mezőinek nagy sávjain tolongva
a hegy széles tövén összebújva szorosra,
Izráel népe úgy hullámzott odalent,
ahogy a szél alatt a búzatábla leng.
Hogy az arany homok a harmatot felitta,
s a jávorágakon függ egy csepp, mint a hinta,
prófétájuk, a nagy, a századéves agg,
Mózes eltávozott, hogy lássa az Urat.
Szemmel követte mind feje körül a lángot,
s mikor a nagy hegyen a gerincnél megállott,
s feje átfúrta az isteni felleget,
mely villámkoronát tart a szent csúcs felett,
a kőoltárokon égett körben a tömjén.
S hatszázezer zsidó homlokkal porba dőlvén,
a naptól aranyos illat árnya alatt
egy hangként zengte el szentelt himnuszukat.
És Lévi fiai, fölébük magasodva,
mint egy ciprusliget a hömpölygő homokra,
hárfával ég felé küldték a nép felett
az Uraknak Urát dicsérő éneket.

Megállt Isten előtt Mózes, majd ülve végre,
a fellegárny alatt szólt szemtől szembe véle.

Szólt a fellegben így: “Nincs vége még, Uram?
Mit kívánsz, merre, hogy, hová vigyen utam?
Maradok szüntelen hatalmas és magányos?
Az álmok álma már hadd karoljon magához.
Mit tettem én azért, hogy választott legyek?
Kívánságod szerint vezettem népedet.
Lába érinti már, mit ígértél, a földet.
Hadd járjon közbe más ezentúl közte, közted.
Izráel-paripát más zabolázza meg;
ércvesszőm ráhagyom, s ráhagyom könyvemet.
Miért tetszett neked, hogy letarold reményem?
Mért nem tudatlanul, emberi módra éltem?
Hóreb s Nébó hegye közt mért nem lehetett,
hogy megtaláljam én végnyugvóhelyemet?
Ó jaj! bölcsek között bölccsé tettél te engem!
Vándor nép útjait ujjammal én vezettem.
Én küldtem száz király fejére tűzesőt;
a jövő térdre hull törvényeim előtt;
embersírok között legősibb az enyém lesz,
hangomban a halál próféta hangra érez,
nagy vagyok, lábaim népeken nyugszanak,
kezem emel s lesújt nemzedéksorokat.
Ó jaj, Uram! vagyok hatalmas és magányos,
az álmok álma már hadd karoljon magához!

Ó jaj! én az egek titkát is ismerem,
szemednek erejét kölcsönadtad nekem.
Parancsolom, s az éj nagy fátylait lehántja,
csillagait szemem név szerint vette számba,
s mihelyt int a kezem, s hív egy-egy csillagot,
égre fut az hamar, és így szól: »Itt vagyok.«
Ráteszem két kezem a felhők nagy fejére,
hogy méhük a vihar forrását elvetélje;
futóhomokkal én várost elnyeletek;
felfordítom a szél szárnyával a hegyet;
lábam nem fárad el, a térnél az erősebb;
hömpölygő, nagy folyam kitér az átkelőnek,
s meghallva hangomat, hallgat az óceán.
Ha népem szenvedő, vagy ha törvényt kiván,
két szemem fölvetem, szellemed rám világít;
rendül akkor a föld, a nap fenn tétovázik,
irigykednek reám, s csodálnak angyalok.
S eközben, Istenem, én boldog nem vagyok.
Lám, vénségemre is hatalmas és magányos,
az álmok álma már hadd karoljon magához!

Mihelyt a pásztoron átjárt lehelleted,
»Idegen ő nekünk« – szóltak az emberek;
s lesütötték szemük, ha láng gyúlt a szememben,
mert többet láttak ők, jaj, bennem, mint a lelkem.
Szerelem elfagyott, barátság megszakadt;
reszkettek a szüzek, elfödve arcukat.
Akkor a fekete ködoszlopba takartan
elöl mentem, dicsőn, szomorúan, s magamban,
s szóltam szívemben így: »Ezentúl mi legyen?«
Ölbe hajtani már túl súlyos a fejem,
s borzadást kelt kezem, ha másik kézre zárom,
hangomban zivatar és villám van a számon;
nem, nem szeretnek ők, nézd, mind csak megriad,
s ha tárom két karom, térdemhez hullanak.
Így éltem, így vagyok hatalmas és magányos,
az álmok álma már hadd karoljon magához!”

Ott lent reszketve várt s imádkozott a nép,
nem nézve az irigy, haragvó Úr hegyét;
mert fölnézve, a nagy, fekete hasu felhő
megdöndült, s csapdosott, sűrűbben hullt a mennykő,
s a villámok tüze, vakítva a szemet,
lenyomta homlokuk, mindenki görnyedett.

Majd föltisztult a csúcs, s Mózest senki se látta.
Elsiratták. – Az új hazának nekivágva
ment Józsua fakón, s némán a nép előtt,
mert a Mindenható kiválasztotta őt.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes