Ma van a szülinapom – szeptember 5-én – Kattints!

Míg meghalok, el nem felejtem én, micsoda éj volt.
Hogyan sötétedett, s a gyönge pasztellkékből lila tintaszínűre vált a nyári égbolt
a lángoló nap után.
A fülledt tájon forró szél futott át,
és villámok robbantak, mint a bombák,
sóváran nyalta nyelvük az eget,
és ménták, vadfüvek, lósóskák, jázminok bús, leszegett
fejjel konyultak el, s a porban fulladó
légben hosszú kísértetek suhantak rémesen, groteszkül és sután.
A forgószél tölcséres tornyokat csinált,
és lomha felsőteste fenn a fák fejével egyvonalban ingott,
de lába lenn elvékonyult, mint angolkóros gyermeké, s amint ott
elszáguldott, gyors piruett-forgással lábujjhegyre állt.
S már odafentről érkezett, csapkodva, ostorozva kergetett
minden járókelőt fedél alá a hirtelen jött, szinte trópuséji zápor;
minden tetőt megostromolt, amíg az ég roppant boltjából lezuhant, s pusztult nyomában a silány por,
s felrázta kábultságából a déltől eltikkadt mezőt, s felvillanyozta mind a kerteket.
Micsoda fák fúrták akkor az ég felé sötét
koronájukat, és hogyan fordították merőlegesre a virágok oldalra dűlő fejüket!
S mi szomjasan ittuk magunkba a mennydörgés zenéjét, mint ki rég süket,
s ágyúszót hall, és úgy üdvözli azt, mint a künn tomboló világnak diadalmas, hozzája küldött harci hírnökét.
Pár percig folyt a zápor, azután a dörgés egyre távolabbra ment;
a környék hegyei egy ideig még visszadobták moraját,
de a felfrissült élet hangosabb volt, s elnyomta gyorsan terjedő, saját
zajával; elhúzódtak mind a tintaszínű felhők, s kigyúlt a hold is odafent.
Millió vízcsepp csillogott, mint csöppnyi diadém;
a folyó megnövekedett, és úgy vonult el méltóságosan, komor kőpartjai között;
kigyúlt a táj, amelyet villanyfény, hold s víz ezüstözött,
s minden kis fűszál koronát viselt büszkén begyeskedő fején.
Azon az éjszakán egy kerti ünnepély volt, himbálóztak a faág
hegyén a tűzvörös lampionok, és a párok színes tömege táncolt,
feledve villámot, égzengést, távoli harcok, ragályok hírét, bajt s veszélyt,
fénygömbökkel telítettnek látta túl mámoros szemem a részeg éjszakát,
s fejemben sok sötét szesz négerül beszélt.
Lányok táncoltak ott, keblük feszült, kérkedtek fiatal testük csodáival;
fürtjük együtt lengett a nyári léggel és a fönn száguldó fellegekkel.
A zene zajosan csörömpölt. Vészes vidámság terjedett el,
pedig vidéki vinkó volt csupán a bűvölő ital.
S kiáltani kellett volna akkor, de nem tudom, mit,
s hogy tisztuljon fejem, messzire mentem, ágbogas cserjék közt utat törve én.
A zene nem hallatszott már oda, s eltűnt a lámpafény.
Holdvilágos tisztáson álltam, honnan minden fa holtak árnyához hasonlít.
Az ég kitisztult, egyre ragyogóbb lett, tejszínű fátyolát mutatta, és a csillagoknak fénye nőtt,
erősödött. Elvesztem, a roppant félgömbre bámulva odafent,
mint ókori bölcs, aki töprengve vizsgálta, hogy az égitestek titkos rendje mit jelent,
s ekkor három hosszú kísértet lengett el a tükörfényes hold előtt.
És énekeltek is: „Huhú, kis emberek, kik játszogattok odalenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal,
jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább.
Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát:
pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.”
Már ellebegtek, undorító énekük csak ennyi volt,
de tömegsírrá változott számomra a víg kerti ünnepély,
ezüsttel hímzett gyászlepellé a millió csillaggal égő nyári éj,
és síri lámpa lett a tükörfényű hold.
S hogy visszamentem, éreztem, így kellene kiáltanom:
„Kis emberek, kik játszogattok idelenn a földön, s jártok-keltek száz apró-cseprő, fontos okkal,
jobb volna abbahagyni már a sok fontoskodást, és félre, földbe bújni inkább.
Ezer oktalanságra felragyogtok és örültök, ó, bamba őrültek! Pedig hát:
pár évtized, s a gyermekek és részegek fognak kockázni csontotokkal.”
Nem szóltam akkor semmit, és azóta hallgatok,
de koponyámban bent kísértetkórus zengi énekét,
s ma is előttem van még az a tisztás, az a kert és az az ég,
mely soha nem homályosul, és az a dallam, melyet nem nyomhatnak el se hangfogók, se mennydörgő dobok.