Legszebb versei:
Tartalom:
Karinthy Frigyes irodalmi karikatúrái
Ady Endre: Zápolya úr vallatása
Babits Mihály: Futurum exactum
Kosztolányi Dezső: Mint aki halkan belelépett
Petőfi Sándor: Barna kis lány szemének a…
Előszó
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
Méné, tekel…
Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.
Szívedbevésem és füledberágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,
E korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.
Délben az ember megkisértetett,
Az éjben sírtak a kisértetek.
Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
De a gyilkost megint hősnek nevezték.
A férfi vért ivott s a nő velőt,
Künt a költő bőgött a bolt előtt.
Halottra adtak selymet és brokátot,
Az élő rongyos volt és vért okádott.
Virággal hintették a síri vermet,
Az élő künt a hó alatt didergett.
Hangos szóval esküdtek a koporsón,
Az élő halkan jajgatott a borsón.
Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,
De szembeköpte mesterét a hitvány
Piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.
Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
A ringyók cifra rongya szállt a szélben,
De a legszebb és a legékesebb
Szemétdombon rohadt el, mint az eb.
Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.
Tedd most szívedbe és füledbe el –
Az értelmét majd megtudod, ha kell.
MÉNÉ, TEKEL – ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.
Egykoron sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.
Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.
Számadás a tálentomról
“Vedd vissza a talentomot, uram, az enyémet
A kalmár be nem váltotta, el nem vette…”
(Paul Claudel – Szép Ernő)
Gazda aki (mintahogy meg vagyon írva) három szolgádnak
Három tálentomot adtál aztán elmentél messzi vidékre
S szerzett az első hozzá ezeret és százat a második abból
A harmadik pedig elásta őrizve híven a kezérebízottat
Jól tudom én hogy ettől a harmadiktól visszaveszed majd
S adod annak aki ezeret és százat szerzett “ő pedig
Vettetik a Külső Sötétségbe ahol vagyon sírás és fogaknak
Tsikorgatása” jól ismerem én e mennyei kapitalizmust
Éppen azért látod mielőtt még jönnél kérdő szemeiddel
Rossz lelkiismeretem máris szűköl mentegetőzve
Mit tudom mi lesz itt meddig bírom az ostoba harcot
Melyben még azt a nyomorult obulust is kiirígylik a számból
Nem félem a halált de gyűlölöm a gyilkos emberevést
Egyszer lerágja a húst csontjaimról és lelkemről a csontot
S egy handabandázó szónok nokautol hiába kapkodom kobakom
A többit elvégzi a tömeg eltapossa még az emlékemet is
Halljad hát harc közben ezt a hevenyészett számotadást
Reggel dolgom volt délután is veszkődöm este álomtalanul
Roskadok ágyba s ha ezt elhebegem futok verekedni tovább
Itt minden reggel újra kell szülni magam újra perelni
Kézzel és lábbal esküdözni hogy élek s hogy van jogom élni
Mert minden reggel elfelejtik mindig meg kell magyarázni
De azért tudom még tompán ott sajog lelkem fenekén
S minden sejtemben s fájó inaimban s minden pillanatában
Ennek az órákra méretezett életnek hogy mire való az egész
Mire kaptam mire szerződtünk mit kell még befejeznem
Az úgy volt azzal a fényes tallérral még gyermeki korban
Rögtön felhajítottam szikrázni mert akkor sütött a nap
S mindjárt vettem is rajta Aladintól balzsamot egy csodaszert
Amivel ha bőröm bekentem az lettem ami akartam
(Mások számára nem magamért mert egy vágy hevitett csak
Abból élni amiért élek szétosztani és kimérni magam)
S voltam először szép kis barna gyermekhegedű mélyviola
Fáját régi mesterek kezerezgése edzette csengő új muzsikára
Hogy majd kijárom a cirkuszt s egyszer a “székekből összerakott
Emelvény ingó csúcsán trikómból kihúzom s elmuzsikálom a dalt
Mit régen hallottam egyszer zengeni és zokogni szívemben”
De nem jutottam odáig s úgytetszik most már nem is jutok el
Furcsa kalandos utakra kallódott el kézen-közön ez a hegedű
Valami vad nép ügynöke potomért megvette egy óriás Teleki-téren
Kamerunba került vagy hová az isten háta mögé ahol senki se tudta
Miféle szerszám legyen ez gondolták talán fegyver vagy mifene
Hogy bunkós a feje viszont hitványka nagyon mindjárt bereped
Odaadták hát a Nagy Főnöknek az hordta a fején egy darabig
Aztán rájött okosan hogy holmi tok ez kotyogó nagy üregével
S a két kacskaringós lyukkal kétoldalt így hát nyakába vetette
S színes kavicsot és más értékes pénzt hordott benne éveken át
Míg egy komoly és tudós kritikus afféle főpap Kamerunban
Egy nap rá nem jött (ki is nyilatkoztatta ünnepi szóval)
Hogy hangszer ez és nem fegyver és nem fejdísz és nem heveder
Elő is vették a Nagy Ünnepen s a legvénebb tudós karvezető
Szólaltatta meg mint Lehel kürtjét annak rendje-módja szerint
Vagyis hasmánt térdére fektette s két behemót fadarabbal
Öblös hátán szép tam-tam taktusra kiverte cifra vitézül
A nagy nemzeti himnuszt a hires “aj mojsza jekopika mingi”-t
Így járt a hegedü röstellem azóta se láttam érte nem felelek
De hiszen sokminden egyebet próbáltam azóta azzal a pénzzel
Voltam hegyes-élesrefent toledói penge szellemi harcban
Döfködtem és szurkáltam elegáns mulinékkel a planson
A “Nagy Szélmalomhoz” címzett panoptikum-csárda söntése mögött
Hol szájtátva s nem nagy bizalommal néztek üvegszemeikkel
A merev viaszfigurák Napoleon maszkja és Kopinics a bankrabló
Valamint Landru és Haarmann tömeggyilkos urak és Sztalin és Lloyd George
Míg aztán meg nem únta Balog Tuta hogy ott kapkodok a levegőben
S egy jókora lőcsöt ráejtett pengémre amitől darabokra szakadt szét
(Még most is röpködnek szerte szilánkjai mikor a penge sehol sincs)
No és voltam még bonyolult ravasz szerkezet drága zsebóra
Amilyent őseim raktak össze akik óriások és gyémántköszörűsök
Voltak a legenda szerint Hága és Hamburg és Amszterdam piacán
Jó óra volt remek időmutató kár hogy a szórakozott professzor a német
Anekdóta hőse lágytojást főzvén az órát bedobta a forró vízbe kezében
Tartván a tojást s az óra tönkrefőtt s a tojás fejelágya ott túl a határon
Még most se nőtt be hiába írja Herr Professor tanulmányát a fajokról
Mi voltam még istenem voltam teherhordó teve a karavánban
Míg ki nem szuperáltak egy nap kiderült untauglich nyomorult voltom
Hogy ál-púpot hordok hátamon szégyenére a tevetársadalomnak
Voltam papagáj és gramofón de a betanult és rámvésett szöveget
Mindig elrontottam “ex-tempore” belekukorékoltam magam is
Magam hangján mint a cigány aki azt mondja “kling” a pad alatt
Voltam klarinét és cimbalom és harmonika és mikor mulatni akartak
Talpuk alá Beethovent kezdtem játszani és Bach-oratóriumot
Jeles stréber is voltam mondhatom mikor erre próbáltam fanyalodni
Elszánván magam hogy karriért csinálok mint a diplomaták
Lévén szent csak a cél s az acél mely szentesíti az eszközöket
Pártot szervezek így s majd hatalomra jutok s diktálni fogok
(Lett volna mit) de ehhez persze kiabálni kell s váltani színeket
Zöldet és feketét és barnát aszerint mi az alap hangulatokban
Hát hiszen akkurátus kaméleon-gyík lett belőlem az már aztán igaz
Éppen csak az volt a baj mintahogy utólag mindig kiderült
Hogy mindig elvétettem bármily gyorsan forgattam színt és köpenyet
Zöld alapon kék voltam kéken sárga sárgán fekete fehér a feketén
Nem úgy mint a nagysikerű próféták s váteszek kik haragos-dacosan
Nyáron meleget prédikálnak és télen hideget fittyethányva veszélynek
Én nagyravaszul mérsékletet és hagyományt hirdettem a forradalomban
S a forradalmat és haladást mikor jött a Mult fehér lepedőben
Emlékeztek még a Schöberl-pamlagra mely nappal szék éjjel ágy
Hát én egy olyan Schöberl-bútor voltam egyetlen példány a gyárból
Amelyik nappal nyugodalmasan szétterül hivogatva aludni
Éjjel meg ugrálni kezd a szegény fáradt polgár párnája alatt
Végre is mit tehettem hasznos akartam csak lenni kétségbeesetten
Ha nem megy dicsfénnyel és babérkoszorúval hát menjen akárhogy
Ha nem kell szívemből a vér és nem kell agyvelő koponyámból
Hát akkor itt van üres koponyám s mellemből ez a görcsös izom
Összelappadva mint a duda amiből kifújták a levegőt
S akkor volt hogy tetszhalottat mímeltem el hagytam temetni magam
Hogy majd a nyű lekopaszt és csontjaimat kidobálja a föld
Főzzenek enyvet belőle vagy akármit csak ne vesszek kárba egészen
De furcsán jártam halljátok az a föld kijutott a régi Amerikába
Amikor nem volt még Hollywood tehát a maréknyi göröngyből
Amiben testem pihent nem hírneves filmszerző szökött fel az égre
Hanem egy törpe cserje csak fekete bogyókkal és gumógyökerekkel
Arra járt Drake Ferenc aki mint tudjuk a burgonya felfedezője
És visszahozott és krumpli-szívem büszkén dagadozva remélte
Hogy most végre megismer és méltányol hálátlan Európa-hazám
Úgy is látszott ám balsorsom nem hagyott el az új eledelt
Nem értették azt hitték a bogyója ehető s mert fanyar volt és keserű
Tűzredobták nem kellett s csak később mikor már égett a máglya
Jöttek rá a jó sült-krumpli szagról miként kellett volna kezelni
Így hát Gazda látod magad is elkövettem minden lehetőt
Éltem és igyekeztem és kereskedtem és kerestem a kamatot
Földormán és a földalatt is és pengettem és gurítottam előre
Amit kaptam és nem tehetek róla hogy mindig visszagurult
Most fáradt vagyok s ha ebben a percben szólna az ünnepi sófár
Jelezve hogy megjöttél szolgáid közt törvényt tenni azonnal
Lehet hogy fel se állnék tiszteletedre s ez a futó toll ki se hullna
Kezemből csak megállna s tünődve tenne pontot a be sem fejezett
Mondat közepén vagy mint a katona kit főbelőttek s állva marad
Vagy mint a pilóta a lezuhant gép roncsai közt nem igyekszik
Kikecmeregni drótok és rongyok közül bár van még benne lehellet
Bevallom és már csak magamnak dúdolok néha szórakozottan
Este az Üllői úton ha várni kell a gyéren járó ötösre
Magamat mulattatom holmi elméleti kérdés egyenletével
Hogy megtaláljam benne az ismeretlen kibontakozást
Ami úgyse kell senkinek minél nagyobb szükség volna rá annál kevésbé
Mert hisz a mai Európa nem élni hanem mindenáron megdögleni óhajt
Hát ennyi az egész parancsolj több nincs lehet hogy kevesebb
Lehet hogy valamivel több mint amivel világraszülettem
Akkor is szerényen (két kiló voltam) nem okozni fájdalmat anyámnak
Kétéves koromban odaadtam egy bömbölő kisfiúnak a paprikajancsit
Amit imádtam és amiért fájt a szívem hogy ne üvöltsön
Voltam szerelmes egyszer kétszer de csak úgy fogadtam el a szerelmet
Ha hittem vagy elhitették velem hogy jól esett adni belőle
Egyszer-kétszer megnevettettem egyszer-kétszer megríkattam az embereket
Volt egy jó mozdulatom volt egy válaszom talpraesett
Egyszer megállítottam egy robogó szekeret egyszer valakinek
Tanácsot adtam amitől megfordult “végzete” és “balsorsa”
Közben árkot ástak arcomon s a szakállam szürke borostás
Lenne ha hagynám nőni s szétmentek harapó fogaim csorbán
Nincs kedvem alakoskodni és ágálni és szerepelni és csereberélni
És sáfárkodni itt a számadás nem loptam semmit s híja ha volna
Legfeljebb annyi amennyit hozzátenni nem akartam vagy nem sikerült
Így találtam ezt a világot mikor idehozták s most ha úgy érzed
Hogy úgy hagyom itt ahogy találtam semmi se változott ám te ítélj
Gáncs vagy jutalom mindegy már s “ama külső Sötétség” se segít
Esküszöm nem fogok sírni és csikorgatni fogam odaát.
Üzenet a palackban
A költőt kérdik, miért nem ír verset?
1930. Szilveszter
(Nehány sor elmosódott, aztán…)
. . . . . . . . “az ujjam
gémberedett. Bal kézzel, ezt. A jobbal
tartom a kormányt. Nagyon csikorog
A szárnyakról vastag jégcsapok. A
motor, nem tudom, bírja-e? Furcsán
horkol, itt bent. Szörnyű hideg.
Nem tudom, milyen magasan lehetek
(Vagy mélyen? Vagy messze?…)
Közel, távol üres. Minden
mérőeszközöm befagyott. Az a Lessing-féle
súlymérő, meg az akadémi finom szerkezet,
Meg a Marinetti-inga. Gondolom
mégis magasan, mert a pingvinek
nem kapják fejüket fel, ahogy ferdén
sivít, hasítja a csilingelő északi fényt
fölöttük légcsavarom. Már nem hallanak. Itt
nincs jel. Lent valami sziklavidék. Új Föld?
Ismeretlen? Leírták? Kicsoda? Talán
Scott? Strindberg? Byron, Leopardi?
Nem tudom. Bevallom
nem is érdekel. Fázom, keserű,
Szörnyű keserű ennek a híg levegőnek az íze –
Lehet, hogy az orrom vére eredt el.
Éhes vagyok… Kétszersültem kifogyott
Valami ismeretlen csillag hunyorít
Amerre pislogok éppen. A fókaszelet
Megromlott. Mi lehet az a csillag?
Talán már… onnan túlról? Brr… Hányadika lehet?
Szerda? Csütörtök? Vagy Szilveszter? A tűzhely
körül ki melegszik most, testvérkék
Éneklő madarak
Érzelmecskék féltett tűzhelye mellett
Madártestvérek, az emberszív
Őserdeje mélyén… Halló! Halló! senki se hallja
Kivert varjú-társát, engemet, itt? Az imént
zörrent valami rádióm rozsdás idegén… Hallom
D. kolléga szép jelzőt talált a Banal-kikötőben,
C. meg új szóvirágot fedezett fel
Két rím között, a Szerelem-szorosban
Jelenti a Társaság. Gratulálok!
Majd… elmondom… amit…
majd, ha leszállok, hazaérek…
amit itt… éreztem… csak akkor
mondhatja el… ha kikerül… az utazó…
De kikerül-é?
Most ezt a pár kusza sort
bedugaszolom az üres borospalackba
s a palackot lehajítom. Kockavetés!
Tetves gyöngyhalász, ha találja, dobja szemétre törtívű kagylót,
de betütlátó tengerész kezébe ha kerül
ím általa üzenem:
Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik
Szélességi, a Szégyen
Századik Hosszúsági
S a fogatösszeszorító Dac
Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken
És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre.”
Karinthy Frigyes irodalmi karikatúrái
Ady Endre: Moslék-ország
(Megjelent német és francia fordításban is)
Jött értem a fekete hajó
Jött értem fekete vizen.
Álom-királyfit, vitt tova vitt
Moslék-országnak mentiben –
Fekete hajó, fekete vizen.
Moslék-ország, hajh, cudar ország,
Hajh, Hortobágy, zsír-szívű rém;
Hajh, Átok-város, Redves-ugar:
Piszok-hazám, mit kapaszkodsz belém?
Fekete vizeken jöttem én.
Vagyok a nyugati sirály -:
De magyarnak köpött ki a föld
Moslék-ország a nyakamon ül
Engemet Moslék-ország örökölt:
Nyöszörög a hájszagú föld.
Már nem megyek el, fekete hajó
Moslék-ország hagy’ örülj, szegény!
Laza ferdinen, laza ferdinen
Fekete vizen, fekete legény,
Hajh, kutyafáját, szomorú legény.
Ady Endre: Leköpöm a múltat
Leköpöm a múltat
A lélek-pókot, a cudart,
Leköpöm a lelkemet is,
Mert visszanyihog a múltba.
Én vagyok Málé király
Én vagyok Málé király
Holdfényes, szelíd arcom
Belelobog a nagy éjbe.
Ady Endre: Törpe-fejűek
Nem dolgozni jöttem ide
Nem dolgozni jöttem ide
Törpe-fejű, mit akarsz tőlem?
Nehéz munka az enyém
Nehéz munka az enyém
Mi vagyunk az Új Undokak.
De jött hozzám egy törpe
De jött hozzám egy törpe
S kérdezte, mit akarok?
“Ti vagytok az Új Undokak
Ti vagytok az Új Undokak
Menjetek dolgozni ti is.”
Felgerjedt szittya vérem
Felgerjedt szittya vérem
S rászóltam Törpe-fejűre:
Hát maga megbolondult,
Hát maga megbolondult,
Hogy mindent kétszer mond,
kétszer mond?
Ady Endre: Zápolya úr vallatása
Bíztatva hüvelyzem már másnak
Estjét a Minden-bírásnak.
Hűhós, nagy estveledések,
Beh, én mindenről lekések!
Beh kallóznak már simó tenyerek,
Beh félvén-félek, beh mervén-merek!
Szent jóízét bővizű imáknak
Hagyom már mái Zápolyáknak,
Biztatva hüvelyzem már másnak
Estjét a Minden-bírásnak.
Babits Mihály: Futurum exactum
Plutó e torzót márványból szoborta
Ó torzók torza, bőrző Dunakorzó
Ó korzók korza, őrző dunnaorzó
Mint ferde torta és megint retorta.
De Áfrikában fú az ántipasszát
És négerek masszálnak pántlimasszát
És ott az ég oly régi, égi méla.
S tán pápuákok pengetnek poros fát
S nem lesz Nyugat már, sem Fenyő, sem Osvát
S még él Balázs, még él a méla Béla.
Babits Mihály: Antik szerelem
“S megint előlről…”
A szeretőm fiús, görög leány,
Lányos, török fiú, ki egykor élt,
Ahol tajtékot Aagis öble hány.
És Athenben született auzgewélt,
De most közöttünk jár, bár ő egy antik,
Kihez ma lelkem esdve igy beszélt:
“Ó kancsók kincse, ó görög romantik,
Orsók korsója, drágamívű borsó,
Akit szeretnek Bélák és a Bandik.
“Te tarfejü, tritóni, tarka torzó,
Dús, dőre dátum és dalos dativusz,
Post, penes, pone, praeter, ablativusz.
“Ki bún borongva, barna, bús bajusszal,
Beteg bolyongó, béna bink balán…
És szólt a lány, gradus genitivusszal:
“Mi, hát nekem bajuszom van talán?”
S én szólék: Ó, kegyed mély mívű marha,
Ezt mondtam csak a széphangzás mián.
“De hogyha ezt nem érti, drága mirrha,
Egymáshoz nincs közünk, se végre mátul,
Kegyed nem készült, aztán hol az irka?
“Az ember végre még sincs csupa fábul,
Kegyed nem tudja, mi az asszonánc?
Eriggyen, mert rugok beléje hátul. –
(S megint előlről.)
Kosztolányi Dezső
“A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései” című ciklusból
Mint aki halkan belelépett
Mint aki halkan belelépett.
És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog
Mint aki halkan belelépett.
Mint aki halkan belelépett
Valamibe… s most tüszköl s fintorog
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –
Mint aki halkan belelépett.
VIII
A kis edény.
Oly furcsa és merev.
Aranyhabos tó, emlék-temető
Emlékek ágya, ágyak ápolója,
Mély, puha párna, pincsi, pince, pólya
Emléket emtet, engem temet ő
Fehér és csendes. Ülök rajt, kis ingbe –
És távoli, mély országokba int be
Mint folyt arany és mint ezer ezüst,
Oly bús, fehér, olyan igénytelen
Becéz, reámnéz és tréfál velem
Mint egy kis fehér legyező,
Csak rátekintek s igy szólok: ez ő.
A jó, szelid, a kedves, pici teknő –
De néha megnő –
És néha horpad s néha szétreped
És szerteszökken szörnyű fergeteg
És a homályban bőszen harsonáz
És akkora már, mint a ház
És ordítunk és sírunk: diadal
És ilyen fiatal
S mint kürtök öble s vérző trombiták
És néha vág.
És néha vég.
És néha olyan, mint az ég.
S mint longa, linga, lunga, lenge lég
(Még, még.)
És borzadunk az égbe, nyögve, sírva
És néha néz ránk –
És néha olyan, mintha verset írna.
XIII
Én nyafogok
Az életben, mint kevesek
Én nyifegek
Távol mezőkön bőrző levesek
Én nyühögök
Valami van, valami nincs
Én szepegek
Valami kósza, kótya kincs
Én szüpögök
Az éjbe, későn és korán
Én szipogok
Az orromon, e roppant trombitán.
Petőfi Sándor: Barna kis lány szemének a…
Barna kis lány szemének a lángja
Idetűzött szívem pitvarába,
Kis halacska szőke Tisza vizén,
Örömében akrát ugrok biz én.
Olyan az ő lelke, mint a rózsa,
De mint az a fehér, tiszta rózsa,
Fehér rózsa az én babám lelke,
Fehér galamb az ő nagy szerelme.
Barna kis lány, mikor megláttalak
Bennem mindjárt nagy szerelem fakadt,
Megláttalak New York kávéházban,
Mint harmat kökörcsin-virágban.
Kacsintottam, barna kis lány, neked,
De te ültél zordon férjed mellett.
Barna kis lány, te a fényes hajnal,
Férjed pedig a fekete éjjal.
Színművészet a te hivatásod,
Barna kis lány, magyar vagy te, látom,
Magyar az a fényes lelked neked,
Az isten is magyarnak teremtett.
Zordon férjed tojást evett, hármat,
És titokban megcsípte a vállad.
Hej, titokba, te is mosolyogtál,
De hej, bizony, énreám gondoltál.
Beültetek aztán kocsikába,
S elmentetek egy nagy szállodába.
Igaz, magyar szálloda volt az is,
Igaz, magyar a lelked neked is.
Kiskapunál, hej, megálltam ottan,
Reszketett a szívem, rád gondoltam,
Rád gondoltam, remegő szívedre,
Fehér galamb, magyar szép lelkedre.
Rád gondoltam, gondolsz-e most énrám,
Kis kezedet összeteszed mélán.
Megértetted-e az én lelkemet,
Mint a szellő a fényes felleget.
Fehér rózsa az én babám lelke,
Fehér galamb az ő nagy szerelme,
Barna kis lány, ha te szeretsz végre,
Felrepülök a csillagos égbe.