Kosztolányi Dezső (Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének kimagasló formaművésze, a XX. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja. (Forrás: Wikipédia)
Verses kötetei:
Négy fal között (1907)
A szegény kisgyermek panaszai (1910)
Őszi koncert (1912)
Kártya (1912)
Mágia (1912)
Lánc, lánc, eszterlánc (1914)
Tinta (1916)
Mák (1916)
Kenyér és bor (1920)
A bús férfi panaszai (1924)
Meztelenül (1928)
Zsivajgó természet (1930)
Számadás (1935)
Legszebb versei:
A kalauz
A lelkem oly kihalt, üres
A nagyvárosban éltem, hol a börzék
Annyi ábrándtól remegett a lelkem
A vad kovács
Beírtak engem mindenféle Könyvbe
Boldog, szomorú dal
Esti Kornél éneke
Ezek a fák
Én feleségem, jó és drága-drága
Februári óda
Gépírókisasszony
Halotti beszéd
Hajnali részegség
Intés az öregebbek tiszteletére
Kávéval és kacajjal jő a reggel
Kísérem a fiam az iskolába
Kösöntyű
Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most
Marcus Aurelius
Május
Mint aki a sínek közé esett…
Mostan színes tintákról álmodom.
Most elbeszélem azt a hónapot
Ó én szeretem a bús pesti népet
Októberi táj
Özvegy a villamosban
Őszi reggeli
Sakkoztunk egyszer három nagydiákok
Számadás
Száz sor a testi szenvedésről
Szegények
Szeptemberi áhítat
Szeretet
Tanár az én apám
Úgy írom néked, kisfiam, e verset
Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát
Vörös hervadás
A kalauz
A kalauz. Ha este fáradt
s már nincsenek sokan a kocsiban,
leül a padra, míg a villamos fut
a téli fák közt gyorsan és vigan.
Bámul a földre ingó otthonában,
az életére gondol tán, lyukas
emlékeit csörgetve a kezében,
s olyan, mint egy ember, mint egy utas.
A lelkem oly kihalt, üres
A lelkem oly kihalt, üres,
mint éjjel a tükör.
Holtan világít egymaga
a bűvös fényü kör.
Ő látta hajdan a napot,
a májusi eget.
De most belé az árvaság,
a semmi integet.
Elmegy, ki látja itt magát,
a táj is elenyész.
Övé a csönd, az éjszaka
s meghal, ki belenéz.
A nagyvárosban éltem, hol a börzék
A nagyvárosban éltem, hol a börzék
déltájt, mikor magasba hág a nap,
üvöltenek, és mint megannyi torzkép,
az ember-arcok görcsbe ránganak.
Középkorban, fényén egy régi délnek,
szólt a harang, letérdelt a paraszt,
ők így imádkoznak, kik mostan élnek,
csak pénzt kiáltva, és mohó panaszt,
ijedt számokkal istenről vitáznak,
az új istenről, “adnak”, egyre “vesznek”,
hódolnak az aranynak és a láznak,
magasba szállnak és a mélybe vesznek.
Kezük, mint azoké, kik vízbe buknak
és a tengerben egymást fojtogatják,
kéken sötétlik ere homlokuknak,
nem ismeri itt a fiú az atyját.
Mit tudják ők, hogy hol van ama méhes,
amelyre most a déli csönd alászáll,
mind telhetetlen, részeg, beteg, éhes,
a pénz ura a császár és a császár.
Jaj, nem lehet azt soha kőre róni,
mit szenvedünk, kik építjük ma nyúlánk,
egekbe vágyó, óriási gúlánk,
bár meg se látják e kor Fáraói.
Én is szolgálok, mint a többi árva,
a láznak és aranynak, kósza lélek,
irgalmat esdek, a karom kitárva,
s alázatos vagyok, mivelhogy élek.
Harminckét éve járok hőbe-hóba,
s az életemnek kedve már hunyóba,
szeretnék el-kivándorolni innen,
hogy még lehetne az életbe hinnem.
Egy asszonnyal, egy kétéves gyerekkel,
mennék az országúton, vándorember.
El innen, el-el, messze, édes álom,
és élni kissé, nem ily eltiportan,
két kedvesem elül egy kis szamáron,
s én kampós bottal, lenn az úti porban.
Annyi ábrándtól remegett a lelkem
Annyi ábrándtól remegett a lelkem,
annyi könnyű nő mosolyát imádtam,
most egy dalt neked, ki az éjek éjén
vélem aludtál.
Hitvesem, dajkám, szerető cselédem,
élettől nehéz, viselős a bútól,
régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,
mint a bor és tej.
Mert az életé a te ízed. Egy vagy
titkaimmal is, ki tudod a percet,
melyben angyal száll le kopott szobámba,
s rezzen a hárfám.
Sírva élő és mosolyogva játszó,
szörnyű színpadon suhanó szinésznő,
mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk
és a torokgyík
fojtogatta már csecsemő-fiunkat,
lázmérő ingott ideges kezünkben,
s összeforradtunk, keserű kötéssel,
egyet akarva.
Jaj, ki zeng rólad? Szemem ím körülnéz,
kisszerűen jársz a szegény lakásban,
látlak a konyhán, szomorú sziveddel
ülni szerényen.
Tűvel, ollóval, kopogó gyűszűvel,
összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve,
gombok-gondok közt, mosolyogni némán
arra, mi elment.
Arra, ami már sohasem nevet rád,
s arra, ami jő, az iszonytatóra.
Ámde én, költő, az időre dörgök,
hogy ne rohanjon,
s úgy láttatlak itt, a kigyúlt egekben,
klasszikus szóval, valamint a régi,
őrködő anyát, szigorú szemölddel,
bús koszorúval,
aki áldottan megy előre árnyak
és kígyók között, a gyerek a karján,
fölszegett fővel, hihetetlen úton,
nagyszerü hittel
A vad kovács
A vad kovács, a szenvedés,
sötét pöröllyel döngöl engem,
szikrázva visszanézek, és
kormos dalát ővéle zengem,
Beh jó nekem, hogy nem kell élni,
csak az üllőre ráalélni,
engedni szépen, mit se tenni,
csak fájni így és várni, lenni.
Verj, vad kovács, világfutóvá,
érzéstelenné és meredtté,
tökéletessé és tudóvá,
kemény, fájdalmas műremekké.
Beírtak engem mindenféle Könyvbe
Beírtak engem mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
énrólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam,
és a fejem, az is csak egy adat.
Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
mivel beírtak mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Boldog, szomorú dal
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
Esti Kornél éneke
Indulj dalom,
bátor dalom,
sápadva nézze röptöd,
aki nyomodba köpköd:
a fájdalom.
Az életen, a szinten,
a fénybe kell kerengni,
légy mint a minden,
te semmi.
Ne mondd te ezt se, azt se,
hamist se és igazt se,
ne mondd, mi fáj tenéked,
ne kérj vigaszt se.
Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló.
Légy az, ami a bölcs kéj
fölhámja, a gyümölcshéj
remek ruhája, zöld szín
fán, tengeren a fölszín:
mélységek látszata.
No fuss a kerge széllel,
cikázva, szerteszéjjel,
ki és be, nappal-éjjel,
s mindent, mi villan és van,
érj el.
Tárgyalj bolond szeszéllyel,
komázz halál-veszéllyel,
s kacagd ki azt a buzgót,
kinek a mély kell.
Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból?
Kezében szomorú sár,
ezt hozza néked abból.
Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.
Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.
Tudjuk mi rég, mily könnyű
mit mondanak nehéznek,
és mily nehéz a könnyű,
mit a medvék lenéznek.
Ó szent bohóc-üresség,
szíven a hetyke festék,
hogy a sebet nevessék,
mikor vérző-heges még
ó hős, kit a halál-arc
rémétől elföd egy víg
álarc,
ó jó zene a hörgő
kínokra egy kalandor
csörgő,
mely zsongít, úgy csitít el,
tréfázva mímel,
s a jajra csap a legszebb
rímmel.
A céda életet fesd,
azt, ami vagy te, tettesd,
királyi ösztönöddel
ismersz-e még felettest?
Az únt anyag meredt-rest
súlyát nevetve lökd el,
s a béna, megvetett test
bukásait a szellem
tornáival feledtesd.
Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben,
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert – isten engem – én is,
én is csak addig élek.
Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi színben,
légy mint a semmi,
te minden.
Ezek a fák
Ezek a fák.
a fák, a fák.
A napsugár felé, a tág
egekbe lustán nyújtózkodnak át
a fák.
Nincs vége-hossza, mindig újra fák.
Zsibongva-élő összevisszaság
lélekzik és arcodba vág
az ág,
s nem múlanak, csak most kezdődnek el,
a völgybe le, a hegyre fel.
A fák.
Meddig? Tovább.
Amerre nézel, itt és ott, a fák.
Zsongítanak, altatva, mint a mák,
és jönnek újra, rémszerűn, e fák.
A fák.
Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
semmit se tudva állanak,
fejem fölött, fejem alatt,
mint bűvös, ifjú csemeték,
mint agg, szakállas remeték
mindig kimérten, ridegen,
sok idegen, sok idegen.
A fák.
A némaságba, indák, reszelős
páfrányok közt cikáznak eszelős
rendben tovább a fák.
Ellenségesen, érthetetlenül
lesnek ki, mint a szem s a fül.
A fák.
De mondd, mi ez?
Ez a kimondhatatlan,
ezernyi nesz,
mely ágról-ágra pattan?
E suttogás, melynek nincs soha vége,
csak megtöri a csöndes csöndet és
remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde
a szakadatlan, csöndes csöngetés?
Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
örök tenyészés és a tétova
ölelkezés a forró-nyári lázba,
az élet, élet roppant tébolya?
Megyek az erdőn, egyedül, zilálva
bús álmaikból a bús lombokat,
mint villany és hő meddő óceánba,
én árva ember, fájó gondolat.
Én feleségem, jó és drága-drága
Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.
Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett – áldott heroina –
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fülű, buta húri.
Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó –
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.
Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költő kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ő is – szegény – busongón.
Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a gőg meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.
Világok lázát mérik most a népek –
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2… vagy 37,3…?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban hőmérővel, téli csendbe.
Februári óda
Jaj, mily gödörbe buktat e február,
mily mély homályba? Csillagaim hunyó
világa hamvad. Földre ver le
szörnyü betegség.
Sorsom, mely eddig tétova ködbe bújt
egyszerre itt van, szőnyeges és meleg
szobámba sétál, mint a farkas,
rám vicsorogva.
Ijedve futnék, ámde hová lehet?
Nincsen menekvés, zörgetek esztelen,
kemény kilincsen és vasajtón
koppan a szándék.
Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt,
távolba mosva, sápatag és merőn,
már mint az özvegy, kit halott férj
hűtlenül elhágy.
Még sincs üres szó ajkadon, és hazug
vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos
józan való vagy, és a hűség
s mint a halál nagy.
El is felejtem a szanatórium
pálmáit és a téli-sötét delet,
s a mélyből a fényes magasba
fölkiabálok.
Jó volt tevéled járni a sárgolyó
üröm-vidékét, a keserű mezőt,
ó boldogságom édesanyja,
társam a rosszban.
Én nem szerettem önmagamat soha.
De te szerettél. Egyszerű és igaz
jóságod oly gyors, lángoló volt,
hogy utolértél.
Ha fújt a szél, még át se cikázhatott
a gondolat, hogy “meghülök”, amikor
önzésem is előzve: “meghűlsz”,
már te kimondtad.
Lásd, így dicsérlek szakszerü, tárgyias,
pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez,
mert köznapi voltál te mindég,
mint a verőfény.
Kések között, a végzet a vállamon,
téged dalollak, még nyomorékul is,
száj nélkül is, szájamba sebbel,
emberi nagyság.
Gépírókisasszony
Ülsz.
Figyeled azt, amit hallasz, és a szavam
villámként cikázik át gyors agyadon,
s renddé tömörítve,
ragyogva szikráz ki ujjaid hegyén,
amint vered ezt a zakatoló, ezt az ördögi-keserves
acélzongorát.
Így múlik el a mi életünk.
Szakadatlanul munkában, éber figyelemben,
gépek közt,
kerepelve folytonosan,
csúnya robotban, bár a fejünkben
fény van és értelem, szivünkben a jóság.
Beszélni se tudsz már arról, ami érdekel,
vagy ami fáj még.
Akárcsak én.
Gondolatom felesége.
Lelkem hitvese.
Gépírókisasszony.
Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt… ”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Hajnali részegség
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: “ébredj a valóra”.
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
Intés az öregebbek tiszteletére
Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt,
akár utcaseprők, akár miniszterek.
Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek,
mint a papok s az iskolai olvasókönyvek.
De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is
évek veszedelmén törékeny szívverésteket
ezen az embernek ellenséges földgolyón,
s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek,
hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson
gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel,
s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon,
míg váratlanul éltetek állanak, időtől koszorúzva,
mint a csodák, mint akik háborúból jönnek,
egyenesen, mint a zászlórúdak, s egyszerre kibontják,
hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek
méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját.
Kávéval és kacajjal jő a reggel
Kávéval és kacajjal jő
a reggel.
Hancúrozzunk, fiam, a sok
gyerekkel.
Szájunkon ott az álom csókja még,
de hívogat a hópehely, a jég,
rohanni könyvvel, ungon-berken által,
röpülni régi szárnyas korcsolyákkal,
csiklandó mellel szívni föl
a vad
fagyot, tiporni az ifjú
havat.
Hahó, előre, föl a gyermek-égig,
szállj énvelem.
Új másikom, ki régit visszabűvölsz,
kis reggelem.
Jer, hadd köszönjem néked, hogy enyém még
az élet,
mert folytatódik és minden megújul
tevéled.
Kísérem a fiam az iskolába
Kísérem a fiam az iskolába.
Zöld-ablakos, fehér házacska szent
békével ül a hegyoldalba fent,
az ősz arannyal lengő friss porába.
De hallod ezt? Milyen visongó, kába,
vad indián-zaj bús hahója reng?
Mint egy kaszárnya, vagy egy parlament.
Te is ide kerültél, mindhiába.
Jaj, apró emberek, kis gyilkosok.
Egyik se rosszabb és egyik se jobb.
Bizony mondom, testvére vagy ezeknek.
Még fejeden botorkál a kezem,
de elbocsátalak s úgy érezem,
hogy a tigrisek ketrecébe vetlek.
Kösöntyű
Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon,
vén bánatot egy éjjel elveszítem,
és véle együtt életem s a szívem,
a szívem is, és megvigasztalódom.
S csodálkozom a fáradt, furcsa szókon,
melyek belőle ömlöttek szelíden,
szájam haragra többé nem feszítem
vérezve, átkozódva és vívódón.
De nézem a sírókat és a könnyük,
és gyászolom elvesztett bánatom,
ezt a nehéz és babonás kösöntyűt.
Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most
Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
legyen tiéd örökre az egész.
Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
itt van neked az epe és a méz.
Ez itt a keserű s ez itt az édes,
ez a fekete és ez a fehér,
ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
ez itt a méreg és ez a kenyér.
Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is,
ölelni lágyan és birkózni kart,
és harcot is, hogy harcolj csakazértis,
a rózsa mellett ott legyen a kard.
Van még néhány elhányt és csonka holmi,
egy kis verőfény és egy-két kacaj,
viaskodó kedv, várat ostromolni,
és végezetre egy nagy, tompa jaj.
Iker ajándékot veszel örökbe,
oly ember-ízű és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre,
eget ne vívj, mély kútakat ne áss.
Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
s koldus apád most tétovázva áll,
mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
és a baljában ott van a halál.
Marcus Aurelius
Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán,
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.
Bronzfejü cézár,
aranyszakállú,
vak ragyogásu szoborszemeiddel
őrködve vigyázol,
s én állok előtted.
Császári felség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igazza,
bamba tömegből visszahúzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.
Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges írótárs,
együtt a szív és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyarú földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt, reszketve, de higgadt
lépttel megy a sírhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve, mi barbár
mindazt, mi hazugság.
Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak,
s úgy fintorog arcuk,
mint a bolondé.
Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyű
Medúza-valóság kő-iszonyatját,
s szól: “ez van”, “ez nincsen”,
“ez itt az igazság”, “ez itt a hamisság”,
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomorúság.
Messze vagyok már, messze röpültem,
messze az olcsó, híg dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
újra felöltöm,
s járok mosolyogva,
tanulva a tűrést,
a hosszu alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakított, császári palástom.
Hadd emelem föl,
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedve cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannón
halmok alól, s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szivedhez,
Marcus Aurelius.
Róma
Május
Május.
Szív és torok hogy fuldokol.
Isten fölöttem és az ég
s lenn a fényes pokol.
Egy éneket,
hatalmasat és lüktető-vadat,
neked.
Térdig rózsában és övig a fűben
kacagni,
egészségesen, egyszerűen.
Szeszélyt
dadog a szájam, és ifjú foggal harapnám
a vad veszélyt.
Nem félek én,
mert hogyha meghalok, ezerszer élek én,
és szép a sorsom,
és szép, ezerszer szép az én koporsóm.
Én.
Hazug a rím, nem leszek soha
vén.
Ettem.
Virágot, mézet, lángokat.
Szerettem.
Úsztam.
Az elmúló folyón örök barázdát
húztam
s fülem körül – még egyre hallani –
csörgött a hajnali
folyó.
Vizes hajamra lángoló
csókot dobott a nyár,
és – hallali –
nem múl el soha már.
Hallod?
Hogy zengenek a messze-messze halmok,
s a szép
és mély zenét,
mely csöndbe símul szívünk láza mellé,
mint hogyha benne most is hullám csobogna
s a nyugtalan folyó emelné.
A parton
a boldogságomat magasba tartom
atléta-kézzel és fejem
könnyű ábrándra fektetem.
Így dalolok, egészen és betelten,
amíg az élet záporozva hull rám,
s a lelkem
viszi a hullám.
Mint aki a sínek közé esett…
Mint aki a sínek közé esett…
És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:
Mint aki a sínek közé esett…
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:
Mint aki a sínek közé esett –
vad panoráma, rémes élvezet –
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:
Mint aki a sínek közé esett.
Mostan színes tintákról álmodom.
Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.
Most elbeszélem azt a hónapot
Most elbeszélem azt a hónapot,
mikor torokgyíkban feküdt fiam,
s hosszú kaszárnyák, házfalak között
az őszi éjben mentem orvosért.
A többi ember rám meredt az utcán,
nem tudva, mért futok, mint a veszett eb
a híg csatakban.
Ó, isméred-e
azt a szorongó, szörnyű életet,
mely lomha medrén hömpölyög közönnyel,
a kocsikat, a víg csilingelést,
a boltokat, a kávéházi zajt,
a kacagókat, és a fecsegőket,
akik szivarral sétaútra mennek,
s az ablakokban a meleg derengést,
amely aranyat szitál az estebédre?
Csupán te futsz versenyt – tovább – a lázzal,
hogy el ne késs, mert vágtat a halál,
s vágtatni kell tenéked is.
Szegény,
hogy ráaléltál végül a kilincsre,
ahol az orvos volt, s megáhitottad
nyugodt szobáját és az esti békét,
komor szakállát és okos fejét,
ámulva, hogy egy másik ember ő
és nem te vagy.
Otthon pedig eközben
házunkra szállt a Rém. Egész szokottan,
majdnem barátin kuksolt a szobában,
sötét talárjában, piros szemével
a kisfiam ágyára ült. Kezét
kezébe vette, halkan a fülébe
súgott néhány szót, melytől összeborzadt,
térdére tette és ringatta lágyan,
mint a tulajdon, édes gyermekét.
A doktor a betegszobába ment,
hol lámpaláng volt, tikkadó meleg
s langyos pityergés. Ő lázas kis arcát
felénk emelte, mintha mélybe volna,
egy kútba, s onnan nézne föl reánk.
Majd sírt, a fénytől és a félelemtől.
Fehér fogán ezüst kanálka koccant,
torkába néztek. Hosszú-hosszú csönd volt.
Vártunk, sötéten.
Istenem.
Reménység.
Szüntelenül dajkáltam ezt a szót,
mint a bolond. Jártam le-föl ijedten
a könnyeim közt, és az éjbe néztem.
De már a ház nem volt a régi többé.
Vak székek és sohajtó asztalok,
síró kilincsek és sötét-nagy ajtók
csak hánykolódtak s nem pihentek el,
mint máskor, amikor leszállt az éj.
Kis homlokán meg lüktetett a láz,
hogy megtapintottam, vadul dübörgött,
akár a gyorsvonat, szilaj erővel
ragadta édesem az ismeretlen
partokra és a ferde-furcsa tájra,
melyet én is láttam gyerekkoromban,
torz éjszakáimon.
De virradatkor
ott álltam a kórházban, várakozva,
hogy mit hoz a jövő. Fehér köpenyben
egy orvos a górcső fölé hajolt,
s hosszan figyelt, morcolva a szemét.
Én meg remegve szívemet figyeltem,
és láttam önmagam a földgolyón,
magamba rogyva és kétségbeesve,
mert végtelen és hosszú az a perc,
amelybe fordul a sötét kerék.
Az egyszeregyet mondtam olaszul
és angolul néhány virág nevét,
szájam haraptam, hogy a fájdalom
enyhítse azt, mi fáj, s az ablakok
rácsát megolvastam figyelmesen,
minthogyha attól függne élete,
hogy el ne vétsem. Akkor azt kívántam,
hogy lássam a valót, majd, hogy ne lássam.
Jaj, doktor úr, fordítsa föl a kártyát,
mutassa meg, én kissé nagyba játszom,
de mit törődik véle, mondja ki.
Legyen kedves s mégis legyen igaz,
kérem, nekem igazságot hazudjon,
s valljon hazugságot, mely mégis áll.
Ő erre feltekintett, egyszerűen,
és mint ki látta, amiről beszél,
kimondta.
Végre elröpült a szó,
s vittem magammal. Az úton loholtam,
hol annyi arc volt, annyi-annyi sors,
s én egyedül, mint árva remete.
Ki értené, ha fölkiáltanék,
vagy porba hullnék? Volna itt egy ember,
testvér, ki rám hajolna könnyesen?
Csak mentem és a mocskos ősz sötét
párázatán idéztem a tavaszt,
az áprilist, mikor világra jött
s felém ölelt kis, röpködő kezével,
és kék szemét bandzsítva rám nyitotta.
Hogy építettem ezt az életet.
Minden nap egy piciny követ. De most
megváltozott – egyszerre – az egész,
és évekig megszokni sem lehetne,
mit perc alatt kellett megérteni.
Bódulva, fulladozva, mint iszákos
korcsmába tér, játékosboltba mentem,
s bámultam ott a tarka holmikat.
Az ócska gyáriárú szívemig fájt,
amint figyeltem furcsa zagyvaságát,
bajszos huszárt, kis tengerészt, bohócot,
négert, vasútat, gépkocsit, hajót,
nagy életünk tündéres, csöppnyi mását,
mely – itt s amott – örökre céltalan.
Mivégre van az ember és a bábú,
bajszos huszár és tengerész, bohóc,
néger, vasút és gépkocsi, hajó,
ki tudja azt megmondani nekünk?
Még a fabáb is összeborzadoz,
kaján vigyorral fintorog felém,
hogy kérdezem, és a kereskedő
ámulva sürget, melyiket veszem?
Azóta nem volt se reggel, se este,
se dél, se délután, csak egy idő volt:
a nagy virrasztás. Fényes, tiszta délben
megtébolyultan ég a lámpa is,
s az óra áll, vagy össze-vissza üt.
Ő meg hever a vánkosok dagályán,
és úgy tekint a megszokott szobára,
melyet nem ismer, mert tüzes szalag
veszi körül az ablakot, falat,
és néha a szekrény röpülni kezd,
hullámzik a megbolygatott tükör,
az asztal egyik lábát emelinti,
s az öblös és zöld kályha a sarokban
lassan megindul, mint az elefánt.
Mért sírsz olyan nagyon halkan fiam?
Jobb lenne nékem, bár kiáltanál,
de oly szelíden pillantasz reám,
mintegy kérdezve: ezt adod nekem?
Ezt a nyilallást, ezt az émelyítő,
forró zavart, ezt a balog rebengést
a láz piros párnáin, én szülőm,
ezt a fanyar és fekete gyümölcsöt,
melyet a többiek úgy hívnak, élet?
Még csak nem is vádaskodol velem,
és félrefordulsz, mint aki csalódott,
vén bölcsességgel, látva, hogy magad vagy,
mint az apád, aki nem óriás,
és nem segíthet ő se már terajtad.
Mert csak hazudtunk, hogy veled megyünk,
de egy tapodtat sem tehet a lábunk,
az úton, ahol most te tébolyogsz.
Tudván-tudod ezt. Látom arcodon.
Vigasztalásom eltolod fanyalgón,
s társalkodol a láthatatlan Úrral,
ki mint egyenlő néz szemedbe most,
mint egy emberre, mint akárki másra.
Így ér a reggel. Ó, micsoda reggel.
A lompos éj után. Oly ismeretlen,
hogy félni kezdek. Ezt még sose láttam,
akkor se, hogyha hajnali vonathoz
keltem, vagy hogyha dolgoztam virradtig,
s gyulladt szememmel bámultam, hogy ődöng
néhány alak a sete-suta utcán.
Milyen reménytelen, sötét november
a fellegek s a kancsal csillagok közt,
köd és nyirok, nem-látható eső,
híg nyálka minden és hideg lucsok,
éles torokfájás. Az ég köhög.
Az is beteg.
Jaj istenem, mi lesz,
ha mostan újra kezdődik a tegnap,
és majd unottan, sírva viszolyog,
ellökve a findzsát, a jó tejet,
mely a beteg kisgyermeknek barátja?
Könnyű, fehér árnyként az ápolónő,
az ágya mellett ül, s az anyja is,
komor szemölddel, régimódi arccal,
s szemlélik őt, amint vizes ruhákban
forrón piheg, mintegy sietve alszik,
nehéz zihálással. De majd fölébred,
iramlik a lázmérőn a higany,
s oly dolgot mond, amelyre nem tudunk
felelni, csak a fénybe tartjuk és
egymásra nézünk. Már a rosszat is
úgy elfogadnánk, mint ami mienk,
csak megmaradna és ne lenne rosszabb,
csak változás ne jönne, az a vad
és gyors, amely a földre ver le minket,
s torkunkra fojtja a bomolt sikolyt.
Mert láttam én a gyermek-temetőket,
hol törpe sírok rendre púpozódnak –
kis csúnya játékok – s ez áll a fejfán
“élt három évet…” Zöld gyíkok rohantak
a hantokon, részeg legyek zsibongtak,
veréb csiripelt, és csak ők aludtak,
álomszuszék lányok, fiúk a földben,
oly csöndesen, mint nyolcvanéves aggok,
és oly kitartón. Hogyha ez a törvény,
akkor hamúvá válik ételem,
és a borom is savanyú ecetté,
s megvádolom a közönyös eget.
Én a szivemben életet neveltem,
s úgy láttam őt is, mint örök hegyet,
vagy a napot, a halhatatlan-égőt.
De most a lecke megtanít örökre,
s bármerre fordul életem sora,
eltörte a torkomban a kacajt,
mely mint repedt harang, sikoltani
fog, hogyha kedvem a magasba hág,
s a szájamon oly bölcs lesz a mosoly,
mint a sírás.
Egy percre elmegyek,
s viszem magammal a betegszobát,
a fülleteg légkört, a jajkiáltást.
Ki rám tekint, meglátja a jegyet,
és szánva tisztelettel, elkerül.
Nincs is sehol számomra nyugalom,
és vágyom újra a borúba már,
hol mardosás van, rettegő vigyázás,
s hogy visszatérek, messziről figyel
szegény szemem a fájó-régi házra,
hogy nincs-e nyitva egyik ablaka,
valami baljós jellel, mintha ottan
fölfordulás lakozna és iszony,
és kiáltanak: “Kanalat! Vizet!
Vizet hamar!” De nem, az utca csöndes.
Az anyja áll nyugodtan ágya mellett,
orvosságot tart reszkető keze.
Ha nő a láza, csak beszél, beszél,
emlékezik aprócska életére,
hogy egyszer a ligetbe járt velem,
s a szél lefújta hirtelen kalapját,
vagy hogy üveggyűrűje elveszett,
és nem került meg többé sohasem.
Egy hároméves élet roncsai.
Csöpp, kandi emlékek. Kiönti őket
a paplanára, s nézi csöndesen.
Hosszú napok és hosszu-hosszu éjek,
hosszú hetek gyötrődve múltak el.
Reménytelen léptem be a szobába,
s reménytelen jöttem ki újolag.
A kisverandán sírt az anyja és
dajkája, én pedig a könnyeim
torkomban nyeltem, hogy ne lássa senki,
s csak félszememmel néztem őreá,
mert vágytam őt meglátni, s mégse mertem.
Ott künn az élet ment tovább az útján.
Az ablakunkkal szemben zongoráztak,
két gyertya közt egy kisleány dalolt,
s ingatta hátravetve a fejét.
Egy délután meg leesett a hó,
szétbontogatta vattaszőnyegét,
olyan idilli volt s karácsonyi,
a dombokon szánkázni kezdtek el.
Sivalkodó örömmel szállt a szán,
piros fiúkkal, akik integettek,
prémes kabátban, hógolyó röpült
s szikrázva porzott a vidám napon.
És a szobánkba elhatott a harsány,
pogány zsivaj. Döbbenve fölfigyeltünk.
Ő is figyelt. Kissé fölült az ágyban,
emelve vézna sápatag fejét,
aztán a vánkosára visszadőlt,
tűrő, öreg mosollyal, mint ki tudja,
hogy elrohan az élet és kacag.
Majd jött a gyógyulás. Arany-ruhában,
sebes, szelíd szárnyon, oly hirtelen,
hogy még örülni sem maradt időnk.
Hajnal felé egyszerre enni kért,
hozták neki a lanyha borlevest,
és piskótát aprítgatott belé.
Halványka volt. De tiszta a szeme,
s oly bíztatóan-hűs a homloka,
mint kályha, hogyha végre hűlni kezd.
A házba többé nem fülelt a Rém,
ki fölborított széket, ágyat, asztalt,
éreztük újra, hogy magunk vagyunk.
A bútorok aludtak a homályban,
s édesdeden aludt a dajka is.
Én meg leültem csöndesen a székre,
akár az utas, aki messziről jön,
kicsit lehúnytam elgyötört szemem.
De nem pihentem. Egy maró szivart
kerestem, égetőt és keserűt,
s olyan mohón szívtam, hogy a parázs
pörkölte szájamat és orromat.
Mert most nyilalt belém a vad öröm,
a végtelen, mit a halál fogant,
és láttam őt, ki újra az enyém,
megszülte nékem az örök csoda.
Az életem hevert megint előttem,
és mámoros, tört szavakat dadogtam,
úgy boldogoltam ottan önmagam,
hogy nem kell eztán úgy szeretnem őt,
fájásig és az ér-megpattanásig,
csak mint a vérem és a gyermekem,
és élni, újra élni, élni, élni.
Aztán pihenni, és jóllakni, enni,
majd inni bort, rumot, vörös rumot,
könnyezni is tán a veszély letűntén,
álszent könnyekkel, és imát susogni,
megáldani a biztos tudományt
és a kezet, amely reá vigyázott,
himnuszt jajgatni, vígságot riadni,
s végül lerogyva, láztól elcsigázva,
megrészegülten és egész betelten,
kimondhatatlan, állati örömmel
üvölteni.
Ó én szeretem a bús pesti népet
Ó én szeretem a bús pesti népet,
mely a Külső-Józsefvárosba tépett
ruhákba jár vasárnap délután,
és ámolyogva, szédelegve hallja,
hogy döng a tükrös kávéházak alja,
s a mozi-reklámokra néz tunyán.
Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek,
hogy csöndben élek, nem nézek felétek,
s az álmok lenge fodrát fodrozom.
Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap,
kis görbe közein a téli sárnak
vezeklőn járok az utcátokon.
Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán,
letaposott cipősarokkal, árván,
kávémérésbe bújva hallgatag.
Éhes leányaik, kiket szeretnek,
kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek,
gázláng alatt sötéten állanak.
Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?
Ki leste meg, van-e ágyukba párna?
Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?
Én láttam a munkást és lázra bujtott,
sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott,
és láttam a föld vérező szivét.
Bármerre mennék, ide visszatérnék,
bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,
a gondodat kiáltaná a szám,
mert bánatkővel van utcád kirakva,
szemed a bánat végtelen patakja
s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.
Októberi táj
Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndben lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.
Özvegy a villamosban
Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?
Őszi reggeli
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
Sakkoztunk egyszer három nagydiákok
Sakkoztunk egyszer három nagydiákok
vörös tűznél, szigorú téli éjjel.
Az asztalon körző, tusscsésze állott,
s latin könyvek, kinyitva, szerteszéjjel.
Künn a fehér fák vártak, félve, halkkal,
a szél alighogy néha fölsohajtott,
s mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal
az édes és bíbor birsalma-sajtot,
melyben dió volt…
Még alig tíz éve,
s szemem kutat az elborult határon,
megoldódott a kedves-régi kéve,
a nagydiák már eltünt, mind a három.
Az első az, aki e verset írja,
a második, az Isten tudja hol van,
s a harmadiknak púpos már a sírja,
fejfája elvész a sötét falombban.
Jaj, mit tudtuk, három diák, az este,
hogy térden állva nézni kell a szépet,
csak én látom a múlt falára festve,
mi nem láttuk még akkor ezt a képet.
Türelmetlen vér nyargalt ereinkben,
szerettünk volna mindig menni, menni,
mit is sejtettük, hogy ez itt a minden,
és ami aztán jött, a semmi, semmi.
Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt,
unottan vártuk az időt, mely eljő,
hiába lángolt kelletőn az égbolt,
csak ő kellett, a koldusi jövendő,
mert azt hittük, az élet, mint a tenger,
bejárhatatlan, nem lesz soha vége,
előre néztünk nyugtalan szemekkel,
mig lábunknál hevert a csönd, a béke.
De én a tengerek végére értem,
vitorlámat fordítom újra vissza,
s most megpihen e régi, téli éjben
szegény lelkem, a fáradt nihilista.
Számadás
1
Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,
nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van –
boldog akartál lenni és hiába,
hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan,
inkább egészen és kínzó-csigába,
mint félig így, alkudva oktalan,
ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába,
vagytok ti itt a földgolyón sokan.
Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve,
templomba, kórházakba, börtönökbe
lassan vonul a roppant karaván,
siess te is oda, igaz körödbe
s – égő kanóc – lobogj velük örökre
elégedetlenség szent olaján.
2
Nem vagy magad – jobb néked erre, hidd el,
sok furcsa ember néz bámulva rád,
nem üdvözöl téged, nem istenít fel,
nem göngyöli a lelkét sem alád,
csak rád tekint fásulva, tompa hittel,
rokon közönnyel, s néha kezet ád,
de ha ezekkel a testvéreiddel
élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család.
Családtalanok óriási családja,
mely a többség törvényét túlkiáltja,
komor kisebbség, szívós és kemény,
elégedettek hangos lelki vádja,
íratlan, láthatatlan bírói tábla,
örök, hatalmas ellenvélemény.
3
Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,
nem kérdezni, szabad-e, nem szabad,
sosem kimélni a könnyet se, vért se,
a semmibe rikoltani szavad,
nem hallanak tán, ám ne menj azért se,
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat.
Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé,
s ne a törtet tekintsd és csonka részét,
de az egész nem-osztható egészét:
ki senkié sem, az mindenkié.
4
Ki adna másképp inni a betegnek,
ha nem mi, kik álmatlanul ülünk,
támadna hívő, vértanú, eretnek,
ki egy rögeszmén részegülve csüng,
látnák-e a vénlányt, kit félrevetnek,
ki sírna, ha nem hallaná fülünk,
s élnének-e ők is, kiket szeretnek,
mi lenne a világ minélkülünk?
Mi lenne máskép a világ s ki lenne
az állatok irgalmas társa benne,
ki lenne hűség és mi lenne ír,
s ki lenne az, ki száguld éjjelente
a lámpa fényénél a végtelenbe,
csodák között s Nirvána-ködben ír?
5
Borús e táj. Borzaszt a forradalmár,
kinek a falba koppan szelleme,
s fia holttestén az anya, ki barbár
jaját okádja – iszonyú zene -,
aztán mit írsz, ha sorsuk írva van már,
hol tiltakozhatsz és hogy ellene?
de hát hova mehetnél? mit akarnál?
mi érdekelne még, mi kellene?
Sok pénz talán? kenyér zsíros karéja?
egy mozicsillag rossz szalag-paréja?
vagy gépkocsi? kaland? mily nyomorék,
pezsgős ricsaj? cicázó, éji réja?
az ócska élet mily rongy kabaréja,
melytől a fő zúg és a gyomor ég?
6
No lásd, maradj, árvák között az árva,
maradj közöttük, állj meg végre itt,
nem kérve semmit és semmit se várva:
ezek a te igaz testvéreid,
idézd fel őket dolgozószobádba,
adj villamosabb életet nekik,
s ha majd megéled a sok néma lárva,
a te szavad ők még megérthetik.
Megértenek téged s őket megérted,
kiket sirattál, sírni fognak érted,
hisz végzetük egy nékik és nekünk,
kik eldobáltunk minden harci vértet,
nem veszhetünk el, minket kard se sérthet,
nincs semmi sem, amit elveszthetünk.
7
Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,
kis gyáva sunnyogó, mindent bezár,
bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazár,
és félti kincsét, a sok cifra foltot,
a lelke szűk, kucorgó és sivár,
rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,
örökre reszket és örökre vár.
Hazája ház, barátja az erős,
hitvány rokonja az ki ismerős,
határa kertfal, tyúkól, pincegátor,
de a boldogtalan tanyája sátor,
zászlója felleg, ő, csak ő a bátor
s a jó, csak a boldogtalan a hős.
Száz sor a testi szenvedésről
Együgyű dal
az én dalom,
ő fújja ezt:
a fájdalom.
Azt fújja: jaj,
azt súgja: fáj,
a fej, a fog,
a szív, a száj.
Metsz, mint a kés,
szúr, mint a tű,
oly iszonyú,
oly egyszerű.
Csöpp cérnahang,
nyápic zene,
de mintha ég-
föld zengene.
Sír, mint a víz
rí, mint a tűz,
trilláz, sziszeg
és csengetyűz.
Azt hirdeti,
hogy ő is él,
és kornyikál,
és gőgicsél.
Nő és dagad,
ha csenevész,
s apad, tünik,
sosem enyész.
Most gőztülök,
éppúgy sivít,
most csak csipog,
mint csitri síp.
Nem hagyja el,
bármit teszel,
vág, kalapál,
fúr, vés, reszel.
Bömböl, huhog,
dörög, recseg,
folyton beszél,
locsog, fecseg.
Alig virrad,
már belekezd,
és hajnalig
nem unja ezt.
Nem unja el,
én sem unom,
megyek sötét,
nem-járt uton.
Ki ő, mi ő,
nem ismerem,
szólítani
nem is merem.
Nem fekhetem,
nem alhatom.
Mást mit tegyek?
Hát hallgatom.
Az életem
lejtős felén
így mulatunk
mi, ő meg én.
Állok vele,
hanyatt esem,
forgat tovább
vad-rémesen.
Meggyűlölöm,
elátkozom,
lassan, szépen
barátkozom.
Nem tördelem
a két kezem,
hogy mit jelent,
nem kérdezem.
Nem kérdezem,
mi végre kell,
csak figyelem,
csak érdekel.
Nótája csúf,
de nem sekély,
bár bamba is,
a mélye mély.
A mélye mély,
mert mélybe vet,
készítgeti
a végemet.
Ép testemet
vetkőzteti,
hiába van,
nem kell neki.
Rohan, cikáz
az idegen,
bőszen betör,
s nem idegen.
Már várom is,
mihelyt kiállt,
ő benne most
lelkem kiált.
Halál-hívó
vérem gagyog,
nem ő a rossz,
én, én vagyok.
Szegények
Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
mert gazdag vagy s feledékeny.
Ugy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
s robogsz tovább,
köszönve ennek, mosolyogva emerre,
igen szórakozottan.
De a szegények még most is tudják,
mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
hogy végigmentél a budai utcán,
s megsimogattad szőke kisfiuk fejét,
ki azóta
ott porlad a tabáni temetőben.
Óvják ők azt, ami élet,
félreteszik, amit csak megérintett,
mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
cigarettát tartottak valaha mások.
A szegények virrasztanak,
vigyáznak mindenre,
élnek tehelyetted is,
és nem felejtenek.
Szeptemberi áhítat
Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló.
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.
Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.
Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?
Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.
Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája.
Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.
Szeretet
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
“Lásd, téged is szerettelek.”
Tanár az én apám
Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák, s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja,
s én az emberek testvére vagyok.
Úgy írom néked, kisfiam, e verset
Úgy írom néked, kisfiam, e verset,
míg életemnek asszú fája korhad,
minden nap egy sort, lassan és szelíden,
hogy nemesítsen a rímes gyakorlat.
Halkabbra vált már a szívem verése,
a vérem néha pezsgett, de lehűlten,
s ha futni kellett volna a futókkal,
egy utcapadra csüggeteg leültem.
Egy képet akarok tenéked adni,
olyant, mely nékem kiskoromba tetszett,
hogy életünk, melyet ma könnyel élünk,
úgy hasson rád, mint egy ódon fametszet.
A háború kalandor üstökössét
rajzolgatom a vígasztalan égen,
te egykor rátekintesz majd e képre,
s ámulva szólsz, rég lehetett, de régen.
Mert mostan éltél. A magyar igére
alig nyitottad gyönge, drága szádat,
tejről beszéltél, mézről és anyádról,
s csizmák tiporták ártatlan hazádat.
Jaj, kismagyar. Te bénák közt tipegtél
a jodoform és karbol illatában,
mankókkal játszottál budai kertben,
s szegény rokkantak néztek haloványan.
Akik ma éltek, azok porba rogytak,
a krisztusi-szelídek nem beszéltek.
Akik ma sírtak, száraz szemmel álltak,
s ájult szavakat mondtak el a szélnek.
Aggastyán sem tud szólni így a múltról,
se pókhálós könyv, mely bölcs és hideg lesz.
Figyelj reánk, akik ma vérben állunk,
hajolj hozzánk, a ma-verő szivekhez.
Aranyt neked, aranyt, tömjént és mirrhát,
a kisdednek, a dacosan növőnek,
ki fölkanyarodsz új koroknak ormán,
aranyt tenéked s az arany jövőnek.
Legyen tiéd a föld, mit megtagadtam,
az ősi birtok szálljon reád újra,
az ember álma, az erő, a minden,
a föld, a föld, a szent föld hallelujja.
Én, éhenkórász, rímelő apostol,
a mélyből a magasba epedek fel,
és látlak téged, biztosan, a földön,
fehér villába, hófehér ebekkel.
Vagy gépkocsiban, autó-szemüveggel,
mintha az egész világ ura volnál,
vagy erkélyen, az ordító tömegben,
párnás ajtók mögött, a telefonnál.
Mikor e látnok verset befejeztem,
az áprilisi szél borzolta lanyhán
a bokrokat, s nehéz-sötét sohajjal
nézett anyád reád a kisverandán.
Még nem csüggedt le az idők özönje,
és egyre nőtt az ár és nőtt az átok,
s mint járvány-cédulák halotti házon,
rikítottak a bús, skárlát plakátok.
Most tudd meg ezt és tudd meg, merre mentek
testvéreid, az emberek, szegények.
De azt parancsolom neked utólszor,
halál helyett kiáltsd ujjongva, élet.
Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm
és csomagolom csöndesen a ládám.
De te maradj itt és beszélj helyettem,
kit embernek neveztelek, kis Ádám.
Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát
Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát,
ó ismeretlen közbaka e kóbor villamosban,
és olvasom a szenvedést, melyet e háborún át,
titkos karcokkal véstek rá s megdermedt rajta mostan.
Mert minden itt van, ami volt – csak győzd lajstromra venni –
tizennégyből a könny, a vér, tizenötből a hangzó
halálüvöltés és roham, tizenhatból a jajszó,
tizenhétből egy csúcshurut, tizennyolcból a semmi.
Ember, testvér, apánk, fiunk, öcsénk, bátyánk, te bálvány,
oly mély vagy immár, hogy a nép elhúzódik előled,
a végtelent sejdíti meg és ijedez tetőled,
amint lecsuklik a fejed, halott közönnyel, árván.
A föld, a tompa föld ilyen. Már egy hegycsúcs az orrod,
amely az arcok völgyein szökell, magasba törve,
két mély mocsár a két szemed, és elhagyott, beomlott,
ijesztő, néma kút a szád, szájad fekete gödre.
Vörös hervadás
Erdő,
dércsípte lombod ájultan vonaglik.
Meghalsz,
reád lehellt a vörös hervadás.
De mért e vidám pompa? Mért
öltözködöl halál előtt a fényes
bíbornokoknak, részeg szeretőknek,
ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak
harsány színébe?
Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni
lármás kirándulókat és rigókat,
vizek zaját,
az élet édes-olcsó csengetyűit?
Olyan jó nem élni?
Örülsz?